|
 |
Közkívánatra: Fórum! |
|
|
Témaindító hozzászólás
|
2013.02.10. 16:37 - |
Koncertek, élménybeszámolók 2013. febr. - 2013. dec.
Az oldalon az alábbi koncertekről és egyéb eseményekről találhatók élménybeszámolók, illetve videók:
2013. szeptember:
szeptember 14.: 15. Toponári falunap
szeptember 4.: Budapest, Pesti út 237., Librotrade Kft. - nyilvános próba
2013. augusztus:
augusztus 17.: Magyarfenes (RO)
2013. július:
július 20.: Erdőfüle (RO), Erdőfüle napja
július 5.: Agárd, Agárdi Popstrand
2013. május:
május 18.: Inárcs, 10. Falunap
május 1.: Budapest, Városligeti Rockmajális
2013. április:
április 24.: Budapest, Rocktogon Pub&Roll
április 11.: Budapest, Crazy Mama Music Pub
2013. március:
március 28. Budapest, Terrace Café - nyilvános próba és klubest
március 23.: Budapest, Pecsa Café - az első KLN koncert!
2013. február:
február 9.: Budapest, Piszkos Fred Étterem: a KLN zenekar bemutatkozása a rajongóknak és a sajtónak |
[56-37] [36-17] [16-1]
2013.04.11. Crazy Mama Rock kocsma, KLN koncert
Azt mondják, a Crazy Mama Budapest egyik legjobb helye. Ezt mondjuk el is hiszem, bár nem nagyon van összehasonlítási alapom... Mindenesetre elég eldugott helyen van, tök kihalt környék, gyárépületek, egy lélek nem volt az utcán. (mondjuk, ez jó, mert ha ott a sötétben meglátok egy embert, tuti, hogy sikoltozva elrohanok) Szóval kukksötét volr, kutya sem ugatott sehol, én meg megszeppenve álltam a villamosmegállóban, hol jobbra, hol balra mentem 3 lépést, aztán visszafordultam.  Végül meghallottam valamit, mondom, arra elindulok, hátha... Aztán egyre erősebb lett a hang, már messziről üvöltött a zene, így az után mentem, különben még most is ott kóborolnék... Majd' összepisiltem magam, mire odaértem (nem azért, mert sokat ittam itthon)
Már ott voltak páran, először Évát láttam meg - a kezében telefonnal szaladt kifelé az ajtón. Norbi késett egy kicsit, de ezt már megszoktuk. De azért kezdtünk aggódni, mert az a rész nem a legelitebb környék.
Ahog nyílt az ajtó, olyan hangos zene vágott fülön, hogy kicsit megdermedtem, de hamar összeszedtem kihullott hajszálaimat és beléptem.  Akkor még egy másik zenekar nyomta, jók voltak!
Mikor Norbi megjött, felmentek a színpadra, és képzeljétek, Gidófalvy Attila konferálta fel, olyan elismerő szavakkal!!! Rettenetesen büszke voltam! Csak Norbi miatt nézte az X-et - mondta - és reméli, hogy még sokáig sikeres lesz a KLN, gratulált meg minden!! Gidófalvy mégiscsak Gidófalvy, és ha valakire azt mondja, hogy ez jó, az nagy szó. 
Elég sokan eljöttek, de nem ilyen 13 éves plázacsajszik, hanem komoly, felnőtt emberek, kőkemény rockerek, nagy hajuk volt, bőrcucc, kockás ing... És tetszett mindenkinek! Mindig attól félek, hogy ezek a rockerek csalódnak a KLN-ben, tingli-tanglinak fogják tartani. De nem!!!
Nagyon élveztem, csak a végére szét akart szakadni a derekam, nem mintha annyira tomboltam volna, hanem a hosszú egyhelyben ácsorgástól. Szerencse, hogy aki előttem állt, egy idő után hátrébb ment, így rá tudtam 'hanyatlani' a korlátra.
Az új számok közül majdnem mindet énekelte, a Van munkám, nincs pénzem-et nem (biztos szóltak Neki, hogy ez kissé rendszerellenes - vagy hogy is mondjam)
Bora odáig volt, nagyon tetszett Neki a zenéjük! Volt a Tevepata-dal is a vége felé, és Bora megkérdezte, hogy mi, micsoda? A 'régiek' közül meg a Halálba indulóknak meg a Valahol elveszett volt.
Még a végén elénekelte az Azok a boldog szép napok-at is, de nem az volt vissza szám, hanem nem emlékszem, mi. Ja és a végén Gutti meglengette a gitárját, így felénk lendítette, mintha közénk akarná dobni. 
Olyan jó érzés, hogy sokan kíváncsiak rájuk!
Hazafelé Boszi elvitt a Határ útig, onnan taxiztam, és a taxis előadta, hogy lehet, hogy Norbinak van kisugárzása - mindenféle - de hangja az nulla. Hát egészen elképedtem! Tiltakoztam is rendesen, és zavartan nevetgélve mondtam neki, hogy hát izé, khm, van kisugárzása, tényleg, és hangja is. |
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
1. Milyen messziről indultunk....
Mennyi álom készülődött velünk erre az útra, hány találkozás íródott már föl velünk az idő falaira, mennyi öröm, mennyi törődés, mennyi munka, mennyi együtt töltött varázspillanat örvénylik keresztül a múló perceken a várakozások szép idejében? Hány csalódás, hány ökölbeszorítottkezű csakazértis akarás, hány diadalmas szembeszállás a lehetetlennel?
Csak sorjáznak bennem a kérdések, míg készülődöm. Hullámvasutazik bennem a menjek, ne menjek , de közben tudom, hogy ez épp úgy kihagyhatatlan, mint ahogy Siófok is az volt... És olyan az egész, mintha csak most kezdődne minden, mintha nem is volna az elmúlt két év összes bulija, mert valahányszor arra gondolok, hogy szombat este KLN a Pecsában, hát pont úgy bizserget az öröm, a várakozás és az izgalom, mint azon a régi március eleji délutánon, amikor az első Norbikoncertre vártam, itt , Szentgyörgyön... hogy most majd igaziból és élőben hallom majd, nemcsak a képernyőről ... És tudom, hogy most ott kell lennem, ott kell lennem pont úgy, ahogy ott voltunk együtt mindenhol, ahová csak elvittek az utak és a szíveink.
És akkor a tőle tanult hittel félredobom az összes tétovázást, és igenis megveszem a jegyet meg azt a párezer forintot, ami kell belépőre, metró- meg buszjegyre és végül persze, hogy kapok egy klassz fekete pólót is, amire rányomtattatom a KLN fotót, azt, amelyiket a Bora olyan jó halványkékes alappal meggyártott a múltkor, mert ezt olyan jó odaillőn föl lehet rakni a kékcsillagos univerzum közepibe, amit háttérképnek választok. És persze tűz is kell, sokáig gondolkodom a főnixmadaras és a szíves kép között, de végül a szíveset választom, s mellé a „Norbizöldben” pompázó KLN-gitárt...
Kicsit zavar, hogy az elmúlt napokban annyira nem volt időm szövegeket tanulni...Az „Adná neked” meg a „Van munkám, nincs pénzem” azok még mennek, de a „Rock a drog..” hát azt folyamatosan képtelen vagyok egybe megjegyezni, a refrént kivéve... Na nem baj, majd lesem Silut és akkor menni fog... Nem is beszéltünk erről, de nyakam rá, hogy ő megtanulta rendesen  Azért még meghallgatom párszor a „dzsájtjúbról”, biztonság kedvéért a koncert előtti héten, amikor hálisten éjszakás vagyok és kitelik az időmből. De ennek okán, no meg a várakozás fölfokozott hangulatának hála, koncert előtti héten kábé öt órát, ha alszom, összben. De kit érdekel, lényeg, hogy tudok menni! És micsoda „véletlen”, épp indulás előtti nap délutánján találkozom útközben Barackával, aki lelkesen érdeklődik Norbi felől, én meg mesélek, mesélek, mesélek... És közben megint teljesen deja vu érzéseim lesznek, mert a szentgyörgyi koncertek emlékei villannak föl és Baracka videója, az a bizonyos macikás...(meg az élőegyenesben való csettbeszámoló, amit azosmodúlag elmentettem és kinyomtattam...azóta is elő-előveszem, ha valami miatt depizni akar a hangulatom...öt perc alatt visitva röhögök és annyi a depinek ...) Baracka megkér, hogy adjam át üdvözletét majd Norbinak, amit természetesen megígérek.
Csütörtökön fölcsomagolom azt a pár ruhát és táskástól robogok reggel a suliba, a könyvtárban még megfestem a karperecem KLN-re és majdlekésem az indulási időt, mert nem akar száradni, de hát hamar megkapom a megoldást, mert lerobogok a mosdóba és odatartom a kézszárító alá, közben meg majdszétvet a röhögés, mert elképzelem, ha belépne valamelyik kollega és meglátná, hogy karperecet szárítok ...
És végre elindulok, kezembe a két nagy csomag...és nem szembemegyek a diri feleségével kifele menet? Hupsz, hát most lebuktam... melegen érdeklődik, hogy épp merre is tartok, menjünk együtt... Hát itt mese nincs, most muszáj vallani. Úgyhogy vigyorogva közlöm, hogy hát igen, busszal megyek, de épp Budapestre. És bocs, de nem szóltam a dirinek, meg nem kéreztem el a hétfői napról...ugye nem baj, hogy „egy kicsit” később fogok bejönni ? (úgy délfelé a reggel 9 helyett, de ezt nem mondom meg ) Szerencsére Katika jókedviben van, még ő mondja, hogy oda se neki, a dirinek nem is kell mindenről tudni. Fjú, ezt megúsztam. Tök vigyorogva megyek a buszhoz, ami Udvarhelyre visz és onnan indul a budapesti járat. Alig ülök föl, már alszom is. És kábé ugyanezt folytatom egész úton, mert hálistennek a buszban meleg van, csend és kényelem, úgyhogy kellőképpen ki tudom pihenni magam. A Királyhágón ébredek föl úgy éjfél felé, amikoris harmadszor áll meg a busz pihenőre. Odakinn térdigérő hó van és hideg, úgyhogy nagyongyorsan elszívom a cigimet és máris szundilok tovább.
A határon fölébresztenek, hogy iratellenőrzés. Budapesten meg fölébresztenek, hogy „Megérkeztünk!” Mintha nem is egy éjszaka, csak pár perc telt volna el... Mintha nem is két év, csak pár perc telt volna el...De már kezdem megszokni, hogy az idő az egy nagyon viszonylagos dolog... Hogy vannak pillanatok, amikbe belefér akár néhány életnyi is belőle...
Kicsit filózom hajnali ötkor a Népligeti váróteremben, hogy akkor most potyázzak-e vagy se, aztán elindulok, mert sejtem, hogy ebben az órában még nincsenek ellenőrök...és nincsenek, úgyhogy simán elmetrózom a Határ útig és ott a buszom, alighogy felülök, már indul is és reggel hatra teljesen kipihenve megérkezem a családi körbe.
A délelőtt úgy telik el, mint valami álom. Készitgetek még pár ajándékot, megfürdöm, hajat festek (anyuci előzőleg megnyirbál egy picit), babázok, írok a népnek, hogy megjöttem... Ülök a gép előtt és peregnek át rajtam az emlékek... milyen messziről indultunk, gondolom magamban... és most itt van... igen, itt van a perc, a régenvárt, a nagyon áhított... Megkeresem a cimet, ahová mennünk kell, kinézem a buszjáratokat, betáplálkozom az ünnepi ebédet, felöltöm a KLN-es polót, na meg két pulóvert a tetejibe, mert az időjárás decembert játszik odakinn...és indulok Silukához. Útközbe veszek két 24 órás jegyet, mert avval mindenféle járműre föl lehet ülni és szerintem fogok egy picit utazgatni ma meg holnap is, ha minden jól megy. Persze jó későre érek oda, busz, metró, villamos... Épp csak egy kávéra van időnk, no meg meghallgatni a három dalt még egy utolsó gyakorlásképpen... és indulunk is. Fölszállunk a villamosra Erszébetkirályné térig, ott egy másikra kéne, de vajon hol a megálló? Silu bemegy egy büfébe, ahol kicikinainemtudja, én az utcaseprőre tippelek, az kézségesen fölhomályosít, hogy ott né, szembe a túloldalon. Na végre fönn vagyunk ezen is, leszállunk a Városligetnél, ott meg megpróbáljuk a helyszínen követni Boszika előző napi utasításait, miszerint nem a nagyPecsába, hanem a kisPecsába van a koncert, nem szemben, hanem oldalt. Simán megkapjuk. |
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
2. Koncert előtti helyszíni szemle és két új szívdobbanás....
Úgy sétálunk át a ligeti úton, egy-egy cigivel a kezünkben, mintha zsinóron vezetne valaki... A Pecsa előtt már gyülekeznek a Kárpátia koncertesek, na de nekünk picit odébb van dolgunk, be is vesszük a kanyart és máris előttünk a Pecsa Music Hall terasza, a bejárat fölött a hófehér banneren a szívmelengető betűk, miszerint: MA ESTE: K L N... És máris dupla a pulzusom, pedig még kívül vagyunk az ajtón, azon a pici kis ajtón, amelyiknek az ablakában ott virít a tüzes KLN plakát...
Na de nem ácsorgunk kint sokáig, mert pingvintenyésztő hőmérséklet lengedezik a teraszon. Elindulunk befele és a bejáratnál máris Gutti köszönt bennünket, olyan simogatós mosollyal, hogy úgy megilletődöm, hogy csak pislogok. Közben megvesszük a jegyet, Silu kitűzőt meg karszalagot is, én meg csak sóvárgok, látva a KLN-es pólókat...jó lenne egy, de most olyan nagyon szűkreszabott a zsebkapacitásom, hogy semmi szín alatt nem engedhetem meg... de majd bepótolom, ígérem meg magamnak, de annyira bámészkodom, hogy majdnem észre se veszem Tubimamit, aki hatalmas ölelések közepette esik a nyakunkba az ajtó mellől. Persze utána jól kiörömködjük magunkat, pláne, mikor Norbi is pont akkor jön kifele...természetesen megállunk egy üdvözlő puszira vele! És gyorsan odaadom a húsvéti ajándékom is Neki. Közben meg félszemmel lestírölöm az új séróját, nem tudom, más hogy van vele, de nekem bitangul tetszik! Az a vörös taraj a feje tetejin..ááá...nagyon, de nagyon talál a mai naphoz!
Lépésről lépésre araszolgatunk befele a Siluval, mert az ajtónál még össze kell borulni az Évával és köszönteni a csapat LFT-s részét, akik már mind ott ülnek végesvégig egy sor asztalnál. Megyünk bennebb, szembejön a Rafi, vele is nagy puszilkodások esnek, aztán elkezdünk tanakodni, hogy hova is ülhetnénk le kezdésig. Nem nagyon van válogatási lehetőség, tele van a hely. A fal melletti asztalsornál fölfedezzük Andi nénit, Nagyit, Nikit... odamegyünk köszönni, közben Tubimami megmutogatja, hogy a felesleges ruhadarabjainkat, úgymint kabát, sál, sapka és egyebek, melyik sarokba pakoljuk halomba.
Hát ez meglévén, valahol a terem közepén találunk egy darab kis asztalt, ami mellett még van két üres szék, na ide leparkírozunk én meg hadakozok a Siluval, hogy üljön csak le legalább kezdésig (mert tudom én, amit tudok, hogy neki most pihenni kéne bizonyos okokból kifolyólag , no meg úgyse fog ő még ülve koncertezni, ez hóttbiztos, tehát legalább még most az elejin üljön egy picit).
Amíg várjuk a többieket, szemrevételezem a helyszínt, hát mit ne mondjak, tetszik nagyon. A terem majd kétharmadát elfoglalják az asztalok, székek meg az üldögélő és álldogáló vendégsereg. Minden arc csupa mosoly, az alapemberek természetesen KLN-es pólókban tündökölnek.
Az asztalokkal szemben pedig a SZINPAD... Nincs magasabbra tett emelvény, egyszintben van az egész és a közepén ott a dob, az a gyönyörű, a narancspiros hajladozó lángokkal ékes, s már jóelőre hirdetik a betűk a lángok között, hogy „ROCK A DROG”... Csak nézem, nézem a kápráztató fényeit és megkönnyesül egy percre a szemem...igen, megkönnyesül, attól, hogy nincsenek korlátok meg rácsok meg falak meg „szekrények” ...nincsenek kalodábazárók és soha nem is lesznek, nem is lesznek többé már soha...mert itt van, itt van a szabadon szálló repülés szépséges ideje immár... Még el sem kezdődött s már olyan az egész mégis, mint egy valóravált álom...
Le s fel sétafikálok az emberek között, összeölelkeződöm minden ismerőssel és csak nézem, nézem őket.... Norbi is, a fiúk is itt vannak mellettünk, közöttünk, mosolyos arccal, készülődés lázában égve...annyira szép, annyira hihetetlen, hogy csak így, ide-oda suhangat itt mellettünk, karnyújtásnyira... Baráti kézfogások váltódnak, biztató szavak zsonganak föl...
Közben megérkeznek a többiek is, Seneva, Cilike, Anikó, Andal... Gondolom, kispurizok még egyet cigizni Senevával...gyorsan, mert irtó hideg van... odakintről fölhívom a Borát, elmesélem, hogy még kábé egy óra kezdésig...még utolsó percben is reménykedem, hogy hátha mégis esetleg el tudna jönni, de esélytelen...az ő estélyük is épp most kezdődik, tartani fog még órákig, közlekedés onnan ide semmi... hát bele kell nyugodnom, hogy ma nem lesz itt... de megkér, mondjam meg a Norbinak, hogy nagyon sajnálja...és sok sikert kíván nekik...jó, ezt majd átadom, megígérem...tudom, hogy fontos neki... tényleg itt akart volna lenni ma este, nem rajta múlott, hogy nem jött össze...
Telózás után gondolkodom, hogy mégiscsak kéne legalább egy KLN-es karperecet vegyek...addig kotorászom az apróimat, hogy ez a drága Mosolyszemű kezembe nyom egy kétszázast...és veszek egy fehér karperecet magamnak ... Mikor visszamegyünk a terembe, odaállunk a bárpulthoz valami innivalót venni. Én spéci kávét, mert az alvások ellenére is úgy érzem, rámfér egy adagnyi még így koncert előtt. Silu valami folyékonyabbat venne...
De épp mielőtt kikérné, egyszercsak odapenderül drága Kishercegünk és rákérdez, hogy „Itt vagyok, mi az, amit mondani akartál?” (ugyanis a Silu érkezéskor szólt neki, hogy majd mondania kell valamit...még koncert előtt, ha lehet). Silunál azonnal elvágják a filmet a kicsitörpék, pedig szerintem vagy ötvenszer eljátszotta már magában ezt a pillanatot...
De végül megembereli magát és két nagy lélegzet közt fölteszi a költői kérdést, hogy :”Hát itt mondjam?” – és körbemutat az állingáló embereken... És erre a válasz: „Ha gondolod, fölállhatunk az asztal tetejire is” és néz, néz a Silura, hogy mi van már... Én meg hirtelen megtámasztom a pultot és lesem őket, mondjuk a Silu arcát nem látom, mert háttal áll nekem, de az övét annál inkább... És Silu elkezdi...és mondja... hogy hát csak szól, hogy most nem fog majd úgy tombolni, ahogy eddig, bocs... meg ezt el akarta mondani, nehogy azt gondolja a kis drága, hogy valami nem tetszik ...mert hát szóval az van, hogy baba lesz... Ó, gyerekek, azt az arcot...azt a mosolyhőfokot, ami fölvillant rajta... Hát még amikor a Silu folytatja...hogy nem is egy... ááá...azt hiszem, egy picit kimozdult a föld alólam azokban a percekben... A pincér kellett szóljon vagy kétszer, hogy „Hölgyem, a kávéja!” amíg magamhoz tértem az élményből
Aztán visszamentünk az asztalhoz, ahol a borulósszék épp Cilikét választja táncpartnernek, de végül hálisten senkinek se történik baja, csak kabát, táska, mindenholmi potyog, Hugit föllapátoljuk Anikó és az asztal öléből, fotómasina és Hugi megússza a potyogást, mi pedig folytatjuk időűző csevegéseinket, fotózkodunk, beszélgetünk, nézelődünk...
Már jó meleg van a teremben, úgyhogy ledobom a pulcsit magamról, a KLN-es polóm osztatlan sikert arat a csajok körében, Rafival egybehajolunk egy klassz fotóra... Világszép percek ezek, mit számítanak az átnemaludt éjszakák, a hosszú utazások, minden, ami kívül van, jelentéktelenné válik...csak a most az örök, csak az együttszépségeink élnek ezen az estén...
Egyszercsak látjuk ám, hogy a Norbi egy amolyan „aVilágnáltöbbetér” ölelésbe fog valakivel... Már éppen kezdtem volna gondolkodni, hogy „aszta, hát ez meg ki a csuda”, de akkor meglátom, hogy Ildi-anyu az, akit így üdvözöl. Hatalmas öröm hullámzik át rajtunk... Olyan jó, hogy eljött...
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
Telnek a percek s várok, amíg újra meglátom a Norbit, amint épp elindulna a tömeg között. Odalépek és gyorsan elmondom neki a Baracka meg a Bora üzenetét, megköszöni a biztatásokat és biztosít, hogy nem gond, ha nem tudott eljönni a Bora, majd legközelebb...aztán visszamegyek a többiekhez és beszélgetünk, mindaddig, amíg Silu visszatér a kajavásárlásból és egy fél szendvics betankolása után kellő lélekjelenlétet érezvén, nekiáll, immár másodszor is elmondani az elmondanivalókat...
Csak állok a körben és nézem őket...nézem a Silu testvérkém gyönyörű arcát, ahogy komolyan, szépen, csillogószeműn megosztja velünk a legszebbet, a születendő Élet csodáját... Ámuló szemekké fényesednek az arcaink, ahogyan mondja... S egy pillanatra csenddé válunk, amikor előveszi a fotókat... fölujjongó, örömös, meghökkent „Atyaúristen!” sóhajok röpködnek „A” bébi és „B” bébi hírének hallatán... És én csak állok és nézem az arcokat és sok sok örömmel zeng a lelkem, amiért e világban, e világban s Norbilandiában ma földobogott két új szív.....Soha szebb pillanatokat...
De már nagyon telik az idő és kezdés még sehol , úgyhogy kimegyünk még egyet cigizni a Rafival. Állunk az asztalnál, a teraszon, mellettünk, picit távolabb, egy jópár emberes társaság, körben, köztük Norbi is, középen meg egy hatévesforma szemüveges kissrác és beszélgetnek. A kicsi teljesen föl van pörögve, lelkesen meséli, hogy ő már az X-faktorban is a Norbit akarta látni állandóan, erre Norbi : „Te milyen zenét szeretsz? Nehogy azt mondd, hogy x.y.-t, mert rögtön bemegyek!” Erre a gyerek: „Olyan zenét, hogy legyen benne a KirályLNorbi!” ...mi meg Rafival dőlünk az asztalnak, hogy ez igen! A zene, amiben „bennevanaKirályLNorbi!” (...és nekem azonnal eszembejut a hetesház-beli „tabuzásunk” is...) . Na de már alig várjuk, hogy szóljon is az a zene, úgyhogy gyorsan bevonulunk a terembe, mert a jelekből ítélve hamarosan kezdetét veszi a koncert. Egyelőre a Thunder szól a hangszórókból csak háttérzönge erővel, Norbi meg körbeszalad a termen és összetereli a szinpad fele a srácokat, a Józsit nem találván akkorát kiált utána, hogy hullásnak indul a vakolat, mi meg turbóra állítjuk a sikítószerveinket, beindításukkal várván természetesen a zenekar meg Norbi föltűnéséig. A háttérzene lehalkul, a fények villognak, az egész terem izzik a lefojtott várakozástól... Anikóra bízom a szemüvegem, táskám, pulóverem és hasonlókat és aliggyőzöm kivárni a pillanatot, amikoris zúdulhatunk majd előre, eléjük, a stabilelsősor vonalába... És az a pillanat itt van. A KONCERT ELKEZDŐDIK.
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
3. Amikor látjuk összeolvadni a fényeket...
A fiúk pár perces egyeztetés után bevonulnak és fölveszik a hangszereket, elfoglalják a helyüket. Mi azonnal fölpattanunk az asztalok mellől és tódulunk elébük, emberközelbe, félkarnyújtásnyira, eszméletlenjó, hogy ilyen közelről és „rácsok” nélkül fogják tolni a bulit...
„Becsapnak a lovak”..azaz a húrok közé, Norbi bepördül a piros „Rock is not dead”-pólójában és azonnal illusztrálja hangilag is eme föliratot, de olyan tempóban, hogy csupa öröm hallani. Nem is borulunk térdre, de igenis felnézünk rá. Muszáj. Mert annyira, de annyira jól csinálja... Teljesen más így ez a zene, szabad és csak az övék, ez már az első hangokból és mozdulatokból messzemenően kiderül.
Robban a levegő a teremben, ahogy az első dal elkezdődik és máris kapunk egy atyamáriás, ízig-vérig Norbi sikolyt és hörgést, hogy „JÓ REGGELT!” ...és a fölemelt kéz csak inti, hogy na, most... persze sikítunk rendesen, közben meg próbáljuk kikagylózni első hallásra a szöveget, ami persze reménytelen vállalkozás, mert úgy pereg a nyelve a kis drágának, mintha ötezer évig hallgatásra lett volna ítélve, aztán most egymondatban akarná elmondani az összes abbéli boldogságát, hogy „nem őröznek már a huligánok”...És persze szám közben még plusszban is ránkköszön , majd később kér egy kis üdvözlősikolyt. Hát abba hiba nincsen a részünkről, mert bár kapkodjuk még a fejünket a tempótól, sikítani tudunk ám! Díjazza is, aztán hatalmas energiákkal belefekszik a zenébe, összehajol Guttival, aztán Tibihez ugrik, az arca csupa mosoly és szétszöki a házat, mi úgyszintén és végül vagy öt hatalmas „Jó reggelt!” kiálltással zárja a számot, mindenfele behajol a közönség felé, eközben a Tibi meg a Gutti majdszéttépik a húrokat, mi meg a hangszálainkat a folyamatos ováció-sikításban...
Nagy mosolyokkal köszöni meg a lelkes fogadtatást, megígérve, hogy természetesen nem mehetünk el innen jutalom nélkül, ezért az elkövetkező másfél órában (óóóó, édes drága Istenkém, hogy ezt is megértük valahára MÁSFÉL ÓRA NORBI és KLN ROCK, kész mennybemenetel, gondolom magamaban én , meg szerintem a stabilelsősor tetemes része) SZABADON TOBZÓDHATUNK, ha akarunk ,természetesen (és hát hogy is ne akarnánk, hiszen ezt várjuk két esztendeje kb., amit hatalamas sikítással is kifejezésre juttatunk, mikoris elhangzik, hogy főszerepben ma este a ROCK AND ROLL!!!
És ezzel már föl is konferálta a második számot és belekezd...Fölugrik, sokszor, magasra...összeszökdösnek a Tibivel...olyan rettenetesen jóóóó látni... vége a bal-láb-emelgetős „deunommárazegészet-koreográfiáknak” ... ez BULI, és amúgy istenigazából megadja a módját... De hát nem is lehet másképp, hiszen szól a rock and roll és mi beengedjük őket, boldogan, gitárostól és dobostól és mindenestül a lelkünk kelledös közepibe és széttomboljuk az agyunkat minden hangra, mert egyszerűen gyönyörűűűűű...ahogy beleveti magát a refrénekbe és belénkénekli az összes titkait annak, ami nem mai zenei szenny, hanem színtiszta, hamisíthatatlan ROCK...Amitől forr bennünk és körülöttünk a levegő... meg a lélek...Az agyunk meg valahova szabadságrament, az enyém legalábbis, mert már csak a ritmus lüktetésében élek, Laci fergeteges összhangzatokat csapkod a háttérben, szólnak a dobok és nagyonjólérezzükmármagunkat, repked az adok-kapok sikításhalmaz oda-vissza, olyan erők hullámoznak velünk meg át rajtunk, amikről álmaimban se képzeltem el, hogy ilyen is lehet, de szebb annál, sokkal, sokkal szebb... Olyan jó kis körbepördüléssel meg sikolyvezényléssel fejezi be egy hatalamas „rockandroll” kiáltással a számot, hogy öröm nézni...fokozódik a hangulatunk rendesen...
És máris itt van, amit úgy konferál föl, hogy ez „az első KLN nóta, ami „KIVÜLRŐL MÁS” Hát nem tudom, hogy most épp kívül vagy belül vagyok, de eszméletlen jó nézni, ahogy összetartoznak már ők, öten...Norbi szuperül bevonja mindeniküket a koreográfiába, sorra odatáncol és sérót ráz Guttival, aztán Józsit és gitárját bűvöli, majd Laci ritmusaira hajladozik s végül a Tibi se marad ki az együttszökdécslésből, beleolvad, benne él a hangokban szinte és csupa mosoly, mosoly és mosoly az arca... Belekezd, énekli... és itt, ennél a dalnál érzem meg először, hogy egy egészen picit talán mégis zavarja, hogy nem tudjuk még a szövegeket...talán megérzi a tétovázásunkat, picit rossz, hogy nem ismerjük még a következő sort, meg a következőt és nem tudjuk, mikor „jön a mi részünk...a belesikítós” ...de nem tétovázik, megbiztat azonnal: „Csak érezd a ritmust!” és inti, hogy tomboljunk csak nyugodtan...hát azt tesszük...”Ember a lejtőn, felállsz, mész tovább”...még szép, lehet itt nem továbbmenni? Főleg mikor a szám vége felé belehörög a mikrofonba, amúgy igazi hamisíthatatlan Norbis-mély hangon, miközben majdnemhogy térdelve behajol ...és atyavilág, ezt a HANGOT fél méter távolságból érezni...hát én ettől sorozatba dimenziót váltok, azt hiszem... És csak sikítunk, sikítunk a drágáknak, de persze Norbinak ez smafu, miután háromszor beleturbóz, integetve, hogy „mégmégmég” , pajzánul elvigyorodik és kijelenti, hogy mintha nemigazán hallana, szóval: „Hogy hangzik az igazi KLN-es sikoly? Hadd halljam!” ...és mi boldogan leordítjuk neki, nekik a vakolatot a falakról.
„Igazából a jómultkorjában beszéltem az egyik kollegával telefonon – folytatja Norbi – és azt mondta, hogy írjunk egy olyan dalt, amiben benne van az, hogy mit gondolunk a mai világról. És biztos köztetek is van olyan, aki bárhogy is küzd, valahogy mégse jut egyről a kettőre, mert olyan szar világban élünk...úgyhogy most jöjjön ehhez kapcsolódva egy dal és összesen annyit mondanék, hogy „SZABADULJ FEL!”
És következik egy nagyon picivel lazább, ritmusosabb szám, de a látszat bizony csalóka, mert a majdhogynem „vidám” ritmus és dallam olyan témáknak fest alá, hogy „vajon éhen döglök-e a héten” meg hogy „mi a szarért legyek rabszolga e kietlen vidéken” aztán , mintegy illusztrálva, hogy ezt a szar világot csak fityiszmutatva lehet túlélni, fölpörgeti magát meg a ritmust meg minket, mondván: „Ha mozgalom lesz, ne aludj el, fogjunk össze, szabadulj fel!” aztán folytatódik a véleménymondás a mai világról, és csak nagymértékben egyet tudok érteni, mert tényleg csoda, hogy még ingyenes az utcánvaló helybenállás, de mi szerencsére nem állunk egy helyben, hanem követjük szépen a ritmusait és ugrálunk, a refrénnel ellentétben, ahol a folyó szárad és az ember fárad éppen, de mire a végére ér a dalnak, olyan „Hey! Ho” kórusozást rendezünk a vezényletével, hogy csakúgy zeng a hely. Végül nagy ovációk és tapsok közepette fejezi be a dalt és hatalmas mosolyokkal köszöni a lelkesedésünket. Amit én részemről megtoldok egy hamisithatatlan Dodika-féle hörgős „HeeeeeeeeeY!” ordítással, épp amikor előttem masírozza át a színpadot egyik felétől a másikig, mire visszafordulásból kapok egy olyan elismerő pillantástól –mosolytól kísért válaszhörgést, csakúgy lazán kétmondat között, hogy azonnal elkezdenek táncolni az összes molekuláim úgy szívkörnyéken .
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
Aztán elkezd poénkodni valami reklámról, amit mindenki ismer (csak én nem) és azt mondja, hogy azt tervezték, hogy a zenekarnak is legyen egy főszereplője, aki a Töltött Zokninak, Pocaknak lett volna a havere, Genya és a szövege az lett volna, hogy „Hölgyeim és uraim, a ma este folyamán itt egy KLN koncert fog elszabadulni, ha dzsásztinbíbert akartok hallgatni, akkor nemjóhelyre jöttetek, az ajtó arra van, na jó szórakozást és szünet. Mire visszajött volna Genya, hogy :”Ja, és Pocak egy köcsög!” De most KLN koncert van, Genya és Pocak valahol a távolban, mondhatjuk úgy is, hogy mindkettő „VALAHOL ELVESZETT!”
ÁÁÁÁÁ...azt az örömordítást, ami erre fölhangzott... totál tombolunk, mint állat...végreeeee...mert ebben aztán tudjuk ám a szöveget az első hangtól az utolsóig, meg a koreográfiát is... Húúú, páros lábbal, üvöltve ugrunk kukkra az egészen egyszerre!!!
És elkezdik és csodagyönyörűűű így, Siluka itt már abszolút nem bírja tűrtőztetni magát és akkorát sikít, hogy kilengek tőle valahová az űrbe, és énekli az egész stabilelsősor a dalt, és kiordítjuk az összes tüdőnket a megfelelő helyeken, úgymint elejitől végig, de különösen ott, hogy „ez már a tiéd” meg „hidd el azt, amit álmodtál” és hogy „nem voltál hülye, és akartad”...Norbi meg totál bepörög, végigtombolja az egészet és olyan hörgéseket lök elénk meg belénk, hogy tényleg azt érzem, hintázik velem a föld meg az ég meg az egész gyönyörűséges mindenség. Tibi is totál bevadul, felváltva cikáznak át a színpadon, Norbi táncol, de úgy, hogy csak az ide-oda villogás látszik már belőle, Tibi szaggatja a húrokat, eszméletlen totál agyborulás van minden szinten.
Mire vége a VE-nek, totál süketek vagyunk, Norbi kérdezősködik, hogy ki az aki szeret tombolni meg ki az aki elfáradt, de meg kell ismételje, mert besüketültünk, másodikra megértjük, a Seneva leismétli a Silunak, hogy mi is volt a kérdés. Norbi aztán bejelenti, hogy mégse a tombolásról fog szólni az egész este, hiszen vannak olyan dalaik is, amelyek egy kicsikét visszafogottabbak, szívhezszólóak, életről szólóak... És ilyen a következő... Ki az, aki már föltette magának a kérdést: MINDEN RENDBEN?
És amikor megpendülnek a gitárok és elkezdi ÉNEKELNI... hát nekem ott végem ...mert olyan gyönyörűen szól az a dal és annyi, de annyi, de annyi legyőzött fájdalom zokog ott végig azokon a sorokon...ahogy meghallottam ezt a dalt, azonnal visszajön az a régi érzés, amit akkor, azon a szentgyörgyi koncerten éltem át...hogy zokog a hangja most is...de közben gyönyörű...csak ömlenek, áradnak felém a szavak és nem akarom, de elindulnak a könnyeim, mert sírni kell ettől, ami ott él most vele ebben a dalban, el kell siratni minden múltat, amikor nem segít az, aki kellene és el kell siratni a kinemmondott fájdalmat, az övét, az enyémet, ki tudhatná már, de nem enged, fölemel, visz a hangja időtlenmesszire, zokogva is konok lázadás, amikor kimondja „úgy döntöttem, nem akarok lenni ennek a világnak a kapitánya” és hiába sírok, mégis fölemelem a kezem, mert az enyém minden sor, minden hang visszaidézi az utaimat „szállj fel inkább, ha van elég erőd, egy olcsó tehervonatra”... szorítom Silu kezét, muszáj belekapaszkodnom, éneklünk összefogózva s már a magasban a másik kezem, emelem, föl, rebbenő szárnyként, s amikor az Égre mutatok, talán már nem is enyém a kéz, mert a csukott szemeim mögött is látom, ahogy leng a csuklómon a fémcsontváz s rávillognak a táncoló ujjaira a siófoki vörös fények, a csukott szemeim mögött is látom, ahogy egy hófehér kéz belekapaszkodik az ujjaimba a gárdonyi színpad előtt, a csukott szemeim mögött is látom, ahogy búcsút intenek Captainék, mikor elszáll velük a gép az albioni vizek fölé, és csukott szemeim mögött is látom, ahogy a víz után kereső kezünk emelődik magasba az egri színpad előtt, a csukott szemeim mögött is látom, ahogy kitárja egy kéz annak a messzi kis falusi háznak a portáját, a csukott szemeim mögött is látom, ahogy tündöklőn magasbaröpül egy kéz a bözödi színpad előtt, és a csukott szemeim mögött is látom, ahogy a mogyorósbányai fényeket igézi át az örökkévalóba a fotómasinát tartó kéz, és csukott szemeim mögött is látom, hogy ott hátul, az asztalnál, áll valaki és magasban a keze neki is...és akkor visszajönnek mind az utak, az idáig vezetők és kitárulnak mind az utak, az innen már együtt továbbvivők...hát hagyni kell, hogy simuljanak az arcomra a könnyek és hagyni kell, hogy leperegjenek a földre, mert gyönyörűEGY a pillanat, ne sírj, örvendjél, mondja mellettem valaki és hiába is mondanám, talán el se tudnám mondani szavakkal neki, hogy sírni kell, amikor múltat temetünk, mert most valami egészen véget ért és valami egészen új kezdődik el és ettől az újtól van bennem annyi végtelensok boldogság, hogy azt nem lehet örömkönnyek nélkül kibírni már...és szól a dal, és már mosoly van benne és hatalmas erő és megtanít, hogy akarjál lenni elég bátor, és akarjál lenni elég merész is, mert a legnagyobb bátorság nem ahhoz kell, hogy szembeszállj a világgal, hanem ahhoz, hogy amikor belenézel a tükörbe, tudd: minden rendben magadban...és akkor leszel ilyen gyönyörűszépen szabadon szálló...és EGYgyé emelődnek mind a szárnyaink...most...
Most, amikor megáll a zene és refrénezzük a sorokat és integetünk, lengő kezekkel, szép szárnyainkkal, aztán kitapsoljuk az ütemet (Gutti vezényel) és mosoly van már az arcokon mind, az enyémen is... És ünnepeljük őket, sokáig...Norbi csak néz, néz, csupa csillogás a két szeme és aztán elkezdi fölrepíteni újra a kezét, mutatja, libbenőn kérve a hangerőfokozást és emel, szép szálljfel-mozdulattá lesz, röppenő szárnnyá a kéz... Fölcsattan a taps... elmúlnak a varázslat percei, de valahol tudja bennem az a másik, aki az Álmodó, hogy megint olyan ajándékot kaptunk, ami csak nagyon keveseknek adatik meg e földön...
„És e kis lazulás után – folytatja Norbi ,totálprimplános mosolyokat osztogatóan, - következzen most egy olyan dal, ami mellett nem tudtunk elmenni. És most szeretnék kedvezni azoknak, akik még nem ismerik a KLN dalokat, honnan is ismernék, hiszen még meg sem jelentek (és itt csöndben elvigyorodom magam, mert azon kezdek hirtelen elmélkedni, hogy szerinte mi már ismerjük is a KLN dalokat, hát ez oltári jó... annyira azért nem vagyunk még gondolatolvasók, te kis drága ) úgyhogy most jöjjön egy örök klasszikus, egy olyan dal, ami nélkül nem tudtunk se szó, se hang, se zene nélkül elmenni. Úgyhogy jöjjön egy örök klasszikus, egy kis Beatrice, „Azok a boldog, szép napok”!!!
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
És fölugrunk vele, magasra és éneklünk torkunk, sőt tüdőnkszakadtából és duplán meg triplán rikoltja nekünk és sikítjuk neki a „YEEEE-YEEE-YEEE-t” és olyan eszement tombolást rendez ott, karnyújtásnyira előttünk, hogy attól simán meg kell veszni, nem tudom, honnan van még bennem hang meg lélegzet, totálisan átérzem, hogy „más lett a Föld” és pörög, és táncol és a csillagszórós örömének a tüze úgy lobban keresztül rajtunk, hogy attól szét kell szállni a világ összes égtája felé és oltárihangosan sikítjuk, amikor kitartja a mikrofont, hogy „nehogy lemaradjááál”, közbe meg Tibi is bevadul a háttérben, ugrándozva tépi a húrokat, aztán meg következik, hogy „és most jöttök Ti!” és egész refrént éneklünk, háromszor egymásután, a fiúk meg még a zenét is megállítják, hogy csak a tombolásunk hallatszódjon, hát adunk nekik telibe és természetesen átvariáljuk a sort, hogy „milyen rossz nélküled” aztán újraindul a zene és „visszaveszi” a szavakat tőlünk, mi meg vele együtt énekeljük, újra meg újra, hogy „azokaboldogszépnapok”...honnan van még bennem hang, nem tudom, de eszméletlengyönyörűűű az egész...Laci szétüti a dobokat ott hátul , már beleszédülök, már nem akarják birni a lábaim, de nem lehet nem ugrálni, nem lehet nem énekelni... Hogy Norbi épp hányadik mennybe száll, azt csak ő tudja, vagy még ő se, de olyan háromperces sikítással fejezi be a dalt, hogy azosmódúlag kidobódom valahová a szélesnagyűrbe meg vissza tőle... és még erre is rátesz egy speciel Norbi-féle mélyhörgést meghajlás közbe..szóval...agyborulás...
De miután kiörömködjük magunkat, Norbi bejelenti, hogy sajnos nem mindig minden happy és hogy van egy olyan dal is, amely azoknak íródott, akik e szar világ hatására úgy gondolják, hogy tesznek egy kötelet a nyakukba...így hát következik a „HALÁLBA INDULÓKNAK”...ezt persze végigénekeljük, már aki bírja szuflával, mert én, be kell hogy valljam, kicsit lazsáltam ennél a számnál...mert már egyszerűen nem volt bennem lélegzet és olyan szomjas voltam, hogy tiszta sivatag volt a szám belül...de nem akartam hátramenni vizet inni, mert hogynézazmárki, hogy szám közbe csak úgy elhúzzak...úgyhogy szép „csendbe” ringatóztam „a világ kezdetén, Isten tenyerén” és csak füleltem, hogy hoppá...itt is megvariálták...ott is megvariálták... de jól szólt nagyon! Persze díjaztuk is jópár sikítással...
Aztán Norbi mosolyogva bejelenti, hogy most jött el a koncertnek az a része, amikoris koránál fogva kénytelen innen elmenni és pihenni– erre azonnal kitör a tiltakozás, de a Tibi hamar lecsititja a lázadást, mondván, hogy „csak átöltözik”. „Rózsaszín tütükébe!” – közli a Norbi vigyorogva és pukkedlizve, majd átadja a terepet a srácoknak, hogy addig is szóljon a rock!
És következik egy kis „instrumental”, ami nem szem-szájnak, hanem szem-fülnek ingere...jól tolják a srácok, most végre látjuk mindhármukat megmozdulni, pengetnek klasszul, Tibike hunyt szemmel szaggatja a húrokat, totál át van szellemülve, szóval jól szól az egész (és most bocs, srácok, de nem tudok zenészi szakkifejezéseket mindarra, amit leműveltetek, majd valaki hozáértőbb kiegészíti, remélem, ezeket a sorokat is, lényeg a lényeg, hogy klassz volt) és igen, végre láttam a Józsit is fölszökkeni , úgyhogy gyorsan és jól eltelt ez a kis nemszünet szünet, amit gyorsan kihasználtam és hátraszaladtam az asztalunkhoz egy korty innivalóért, úgyhogy végre a kicserepesedett szájpadlásomat is megápoltam egy picit és imigy fölfrissülve vissza is értem idejében a helyemre. |
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
4. Amikor a főnixmadár kibontja lángoló szárnyait...
A srácoknak szóló örömrikoltásaink meg a visszatérő Norbit köszöntők jóóóó magasan szárnyalnak a következő percekben, az enyém azt hiszem, különösképpen, mert amikor meglátom, hogy Norbi egy éjfekete pólóban tér vissza, amin narancspiros lángok lobognak, totálisan harmonizálva a „Rock a drog” feliratú dob rajzával, a haja színével és a sajátgyártmány pólómon ékesedő, szívet formázó tűz-képpel, hát hatalmasan boldog leszek...
De persze a kisördög nem hagy nyugton és amikor a Norbi, hallva a polója kapcsán fölharsanó többrendbéli ovációnkat, vigyorogva közli, hogy „Ez még csak hagyján, de a tangám is ilyen!”, hát ki nem hagyhatom, hogy bekiáltsam neki :”Mutasd meg!” Elér a füléig, az biztos... na de most nincs itt az ideje a poénkodásnak és ezt én is azonnal belátom, amikor elkezdi fölkonferálni a következő dalt, emígy:
„És akkor most következzék a zenekar egyetlen és ebből kifolyólag legszebb szerelmesdala és akinek a jelenlevő férfiak közül van szíve választottja, barátnője, kedvese, felesége, az gondoljon rá és küldje neki ezt a dalt, a KLN legszebb szerelmes dalát, hiszen ő is... „ADNÁ NEKED”
Hát...nem vagyok férfi, sajnos...de van „szívem választottja”...csak nem úgy...hanem egészmásként...van, akire gondolnom, amíg ez a dal szól...
És igen, rá gondolok, amikor fölemelem, magasra, áldón kitárt kezemet, hogy eggyégyűjtse mind a hangokat és eggyégyújtsa mind a lelkeket..hogy égjen az a tűz, lobogó lánggal, csodagyönyörűen...
És megpendülnek a gitárok, ő pedig szembefordul velünk és ránknéz...úgy néz ránk, azzal a szeretetteljes tekintettel, aminek a ragyogásától végtelenné nyílik körülöttünk az idő és megélődik velünk a világ születése... mert visszaszállunk a „valamikor, valamiért, valahogyan, valakiért” boldogságos mesepillanatába, ahonnan „mész előre, csak szíved, mi hajt” ...emelem a kezem és csukott szemeim mögött is látom, ahogy a porigrombolt múltak fészkében föllobbantják a hangok, izzón, az új lángot...és a hajladozó, lágyan táncoló tűz fölnövekszik, mind fennebb és fennebb lobog és „valamikor, valamiért, valahogyan, valakiért” kecses gyönyörűséggel kibontja lángoló szárnyait az újjászületett főnixmadár, aki már szabadon él és szabadon száll...
...emelem a kezem és hajlongó lánggá leszek magam is, fölrepülök magasra, föl a fénylő csillagokig vagy azokonistúl... mert ránkmosolyog és égig emel...és szól, szól a gyönyörű dal, énekeljük vele minden szavát, mint egy áldást, mint egy fogadalmat...mert „az életét adná Neked, hogy tovább élj, az égiektől ne is kérj semmi mást, míg ő a tiéd...”
Könnyesül a hangom, könnyesül a hangunk megint...mert annyira gyönyörű...lehunyt szemű dal, ringató...szívünkbe írott dal, fölemelő...minden egeken járunk tőle és fény terem lábaink nyomán ...igézőn szikrázik le a világra és meggyógyítja a lelkünk...vagy a világét...ki tudhatná... vannak mondatok, amiket nem lehet szavakkal leírni egy dalról...egy emberről...csak élni..csak érezni...
Énekelünk. És fölfénylik a mosoly az arcokon és minden szívdobbanás átlüktet a föltartott kezemen, hullámzó jósággá leszünk, ahogy visz, visz, visz a hangja...Kinyitom egyszer a szemem, hogy valóságosan is lássam ezt a szép csodát, amivé válunk... Kezei között öleli a mikrofont és hunyt szemmel él a dalban...Guttit is meglátom egy pillnatra, végighordozza a tekintetét az éneklő arcainkon és csillogó szemű, mosolygó arcára írva, hogy nem hisz a szemének...kicsit hihetetlen még neki, hogy minden egyes szót tudunk már...és dalolunk, szépséges boldogan, Norbi meg eggyéinteget bennünket színpad egyik szélétől a másikig...aztán csak belesimulok a hangok hullámzó áradásába és ringatózom, lehunyt szemekkel, sokáig...aztán elcsendül az utolsó hang is és Norbi a fölcsattanó tapsaink közepette megérdeklődi az uraktól, hogy ki „küldte” a dalt kedvesének... nem túl elégedett a jelentkezői létszámmal...szégyenlősek az urak, vagy kihalt a romantika, töprengenék, de Norbi nem sok időt ad a töprengésre, mert máris elkezdi fölkonferálni a következő számot, mely szerint amennyiben rádszólnak a suliban, vagy esetleg a munkahelyeden, hogy mért így vagy úgy öltözködsz, meg hogy neígyhordjadahajadat, erre csak egy dolgot tud mondani a KLN: azt, hogy „ADD ÖNMAGAD!”
És adja is, atyaságosúristen, de még hogy! Egyből „hey-hey-hey” –eznek velünkkel együtt és párost ugrálnak a Tibivel, aztán olyan eszeveszett táncolást művel le éneklés közben és ahogy kisikítja, hogy „szééééééép lány...” azzal a rekedtmély „é”-vel , amitől az embernek forrongani kezdnek a molekulái, amivel „belemászik a véráramlatunkba”, ahogyan egyszer régebb Siluka megfogalmazta ...hát mindig is imádtam ezt a dalt, de amit most csinálnak belőle, az már hatványozott gyönyör a köbön...úgy érzem magam, mind aki épp egy vulkánkitörés közepében szökdös...totál agyborulás van megint...Gutti olyan hangokat tépász elé a gitárból, hogy még a csontjaim is elolvadnak tőle, Norbi a Tibivel párosban ugrál és közbe vezényli a népet, mi meg – a jóég tudja, hogy honnan összeszedett lélekzettel még – ugrálva ordítjuk mind, hogy „hey, hey, hey, hey, hey” és az egész mindenség egy tomboló tűzvihar már, szét kell égni kívülbelül mindenestül tőle ...és erre a második szakasznál a Norbi még beinti, hogy emeljükmegmáregykicsitahangerőt... csak segítsenmárvalaki, mert nekem kiégett a tüdőm...de érkezik két újabb lemélyítetten hörgő „í”...„ííííííígy egyszerűen is jóóó, ííííííígy nem visszataszító..és egyből feltámadok aztán széttombolom az összes agyam, testem-lelkem, mire ez végetér...és egy plusz újrázással ér véget, amiben Norbink minden porcikájával beleveti magát, totál kiörömködi azt az újrázást...atyavilág, adjatok egy korty levegőt...csak ez van a fejembe, mikor vége a számnak...de közben olyan eszeveszettboldog vagyok, francot se érdekel, hogy majdmegfúlok közbe.
És kinemjön a pörgésből, mikor a következő számot elkezdi fölkonferálni, elkezdi, hogy „na, akkor”...de megint annyira egyszerre akar ötmondatot egymásodpercalatt elmondani, hogy a leghalványabb gőzünk se, hogy mire is akar kérni a folytatással. A Silu jó hangosan vissza is kérdez neki „Hogy MI??? Süket vagyok, már nem hallok...” Erre a Norbi a legbájosabb mosolyával int neki, s még mondja is: „Gyere, megsúgom...a füledbe” Mire a Silu gyanútlanul odalép...és a Norbi odahajol tök közel hozzá és teljes erőből belekiált a fülibe, hogy „ÁÁÁ!” ...de olyat, hogy még az én hasamba is elkezdenek rezegni tőle az összes atomok... Hogy a Silu ikrei mit szólnak ehhez....hát azt most nem árulom el
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
A Norbi meg bűbájos vigyorral visszaszédeleg a színpad közepire, még besóhajt egy rekedt üvöltést a mikrofonba és elkezdi újra „Adná neked...odaadtuk...add önmagad...önmagunk adtuk...(és közbe gyorsan lestíröli a Silut, hogy okés-e minden, majd mosolyogva nyugtázza, hogy igen és folytatja: ) viszont arról is fogunk itt dalolni nektek, hogy amikor a rohadt sárga csekkeket befizetitek, akkor következik be az, hogy
„VAN MUNKÁM, NINCS PÉNZEM!”...óhó, és máris csupa „YEEEEAHH!” kiáltástól visszhangzik a ház, mert ezt már tudjuk és imádjuk, én legalábbis nagyon! És máris varázsolódunk, mert a Gutti olyan vinnyogva libegő titokhangokat sikál kifelé a gitárból, hogy attól csak szállni lehet, a Norbi ezt még megtetézi egy körkörös kézfölemeléssel és minden mozdulatával rábiztat az ütemes tapsra, amit el is kezdünk azonnyomban, többrendbéli „Ye-ye-ye-ye” meg „Hey-hey-hey” kiáltásokkal fűszerezve percekig...még int egyet, hogy „Magasra!”...és aztán elkezdi...”Gyerek voltam, álmodoztam, de rájöttem, a világunk nem olyan...MÁÁÁÁRRRR”...és fölmorog az a „már”, avval a bitangmély morgásával, amitől nálam azonnal kisülnek az agyi áramkörök..hát kész vagyok tőle teljesen...egyszerűen imádom ennek a dalnak főleg az elejét, azokat a vad, mély hangokat...meg hogy avval együtt valahogy mégis dallamos az egész, óhatatlanul beindulunk rá, mind a motor...Most adja csak úgy istenigaziból az adnivalókat a Norbi, dübörög minden és úgy szállunk, mintha csak most kezdődne az egész, oltárijóóóó...és máris jön a refrén, amit természetesen velükéneklünk mind, de most még erre is rátesz egy jó lapáttal, „mért legyek én katona, mért legyek én katona” ...áááá, meddig lehet ezt még fokozni, hát jó nagyon, és máris jön, amit szívvel-lélekkel ordítok gyomorból, hogy „a világot a lábad elé...” és jön az a jó kis morgás, amire még a Tibi is rárak nekünk „Whum, whum”...hát gyerekek, ilyen nincs, reng a föld alattunk, érzitek, ugye? És lazán bevezényel nekünk a refrénre, hogy „Gyere!”...hát megyünk is, ezerfelé szerteszét a gyönyörűségtől...ugrálunk, éneklünk, tombolunk, ilyen nincs, ez már olyan eszeveszett repülés, hogy csillagokat látok tőle és nincs levegő a tüdőmben, nincs már semmi, csak a zene, a zene a ZENE!!!! Azt hiszem, enyhénszólva totálisan kiakadok, mire végigénekeljük és ahogy hirtelen elhallgat a dal, összeszedem az összes maradék tüdőkapacitásomat és beüvöltöm neki „A Világot a lábad elé...” és...atyaég, nem hiszek a szememnek...megfordul, rámnéz...sőt rámmosolyog, rámmutat és azt mondja: „EZT még egyszer szeretném hallani” és miközben mondja, elémjön és elémbetartja a mikrofont, drágafennvalócsakmostszedjekegyadaglevegőtmégvalahonnan, fut át az agyamon, de beüvöltöm, totálrendesen még egyszer, hogy „AVILÁGOTALÁBADELÉÉÉÉÉ...” és még reateszek egy becsületes „YEEEEEEE-t” is, amolyan Dodika-fajtájút, mire a Tibi „tust húz” gitárral, a Norbi meg akkora totálprimplános „hátezőrűltdeimádom”-stílusú mosolyt villant , hogy kigyúlok belé, mind a karácsonyi gyertya...
De már nem sokáig loboghatunk, mert a Norbi bejelenti, hogy elérkeztünk ahhoz a dalhoz, amit utolsónak konferálhat fel, majd erőteljes „Neeeeee” rinyálásunkat hallva, bedobja a cselt, hogy „Igen, hát akkor nem lesz ez se, így jártál...” Mi persze vigyorgunk, mert tudjuk, hogy játék csak... Hát persze, hogy játék...de ahogyan folytatja, az már nem...”Összegyűltünk egy jó páran itt ma este és ezt köszönöm, de ez a dal nem az utolsó, mert sok száz, sőt továbbmegyek, több ezer bulit is meg tudunk együtt csinálni” (Úgy legyen!) És most következik az a dal, ami elmondja, hogy mért voltatok itt ti, mért voltunk itt mi! Három szóból áll, ami itt is látható (és rámutat a tüzekkel festett dob feliratára): „ROCK A DROG!”
És belecsapnak...abban az eszméletlen gyors tempóban, kavarognak a szavak, hát tuti, hogy aligbírom követni, ááá,ez már fizikai lehetetlenség nekem, hogy ebbe a tempóba énekeljek meg ugráljak is egyszerre...mert mire a második mondat kijönne a számból, a Norbi már az ötödiknél tart...ezt csak Silu bírja elejitől végig leénekelni...úgyhogy megosztozunk, ő kíséri a szöveget, én meg ugrálok és csak a refrénnél kapcsolok be, de ott aztán rendesen...a második szakasznál azért már belejövök a turbó üzemmódba és tudom követni elég rendesen... Oltári tombolást rendezünk erre a dalra...szól a „HÉÉÉHÓÓ, rock a drog nekem, HÉÉÉHÓÓ” és széjjeltáncoljuk a csontjainkat, a legapróbb porcikánkig... Norbi a Guttival „vizualizáltatja” hangilag is a gitárról szóló részt, aztán tolja tovább a dalt és a refrénhez érkezve duplán csápol, miközben minden „Héééhóó”nkra odatartja közénk a mikrofont és közbe meg úgy táncol, de úgy... lángoló szárnyú főnixmadár, kitártszárnyú szép szabad repülése a dal...és lobog, lobog a tűz, minden mozdulatából fölcsapnak a villogó lángok, most középen, velünk szemben, most a dobok mellett, a Lacival együtt ütve a ritmust, most a Tibivel még egyszer és mindenhol ottvan és belénkigézi a tüzet minden hang, minden mozdulat...
„Remélem, hogy nemcsak a rock lesz a drog nektek, hanem a KLN is...” mondja és elkezdené bemutatni a zenekart, de összecsattan pár tenyér a ritmusra, mire fölemeli ő is a kezét „Csak ezt hadd élvezzük ki...” és máris héhózunk, meg tapsolunk, ritmusra és majdvégig, amíg elmondja, hogy: „A dobok mögött Laci!” és dobban a dob és sikítunk a Lacinak, „Basszusgitár...Gutiii!” és pendül a gitár és nagyon sikítunk a Guttinak, „Gitár...Józsiiii!” pendül a gitár és sikítunk a Józsinak, „Gitár...Tibiiii!” és pendül a gitár és nagyon nagyon sikítunk a Tibinek...
„És aki fazékhangon ordibált Nektek itt ma este.(és a Tibi beleüvölti a mikrofonba, mi pedig széles hetedhétvilágba): ...KIRÁÁÁÁLY....LLLLL....NORBIIII!!!!” És amíg szól ez az üvöltés, szól a dob meg a gitár is és ez a kis drága odaáll kettejük közé és olyan örömtáncban száll el a hangözöntől, hogy megér még vagy hat életet ezt látni...aztán csak int és rákezdik újra, ő meg kirohan középre és tolja nekünk, hogy a ROCKADROG...És totál agyborulás van, minden szinten...olyan magasra ugrik föl, hogy az már tényleg nem is emberi..és közbe mi is és ordítjuk vele, hogy AROCKADROGNEKEM,HÉÉÉHÓ...Mire vége lesz, totálisan és visszavonhatatlanul meg vagyunk őrűlve...Még el sem hallgat az utolsó héhóó, még ki sem mozdulnak a helyükről, de már tapsoljuk és visítjuk és ordítjuk, hogy „Vissza, vissza, vissza, vissza, vissza...”
(Közbe így zárójelben megjegyzem, hogy azért volt ott egy százhúsz kilós seggrészeg fazon, aki folyton nyolc órát akart dolgozni, de meg majdhogy a Silu fejibe esett, de a Senevával összekapaszkodtunk és nem hagytuk érvényesülni, aztán mikor mellém került és pont akkor akart nyócórázni, mikor Norbi már kezdte volna a zenekarbemutatást, hát elővettem a hozzávaló stílust és teljes hangerővel beleordítottam vala a képibe, hogy manemfogjaeléneklenibazmeghúzzámáinnenapicsába, mire a fazon bánatosan visszatámolygott a sötétbe, ahonnan elémászott vót...)
|
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
És már jönnek is a visszaszámra, Norbi meg mosolyogva bemondja, hogy még van egy dal és hát...nos „hogyismondjam, megpróbálok finoman fogalmazni, ez a dal igazából a férfiaknak szólna a női nemről, majdnemolyan kedvesen, mint az „Adná neked” de mégsem” (közbe meg úgy pisolyog meg gesztikulálgat, hogy már kezdjük sejteni, hogy itt valami simakutya lesz eltemetve a sorok közt és nem tévedünk sokat. Na valahogy körbemagyarázza, de sokkal beszédesebb a gesztus, amit odarak, mikor a cimet bemondja ) „Kimondom – és itt jön a „gesztus”, tessék csak megfigyelni a videón - a dal: A „TEVEPATA DAL”
És úgy kezdi el, olyan totálveszett felszabadult táncban, vigyorogva, hogy ezt már tényleg nem lehet kibírni...eszméletlen jó pörgős dal és ugyehogynemtévedtünk, mert vannak benne elég rendesen szövegek...”kérlek, édes, ne legyél krémes, jobban szeretném, ha tapadnál” meg „ha nem bírnám már, tegyél kutyává” (na ugye, hogy itt a kutya , a refrénje az meg egszerűen csodás, főleg mikor még bedob felénk közbe egy-egy „bájműpillantást” hát oltári, úgy tombolunk, mind a veszettek...hát hogyne, mikor azt lehet elcsápolni, hogy „Nézz rám, én Adonis vagyok, nézz rám, én veled akarok, pár órát, amíg kiakadok, nézz rám,ez a tevepatadalod...” , sőt , amikor látja, hogy veszettül vesszük a lapot, kijelenti, hogy ne csak ők ordibáljanak, elmondja, mit kell együttordítani, nézzükcsak: „Nézz rám, énrám, pár órát nézz már”...és ordítjuk, kórusba, mind a kerengődervisek és kábé úgy is érezzük magunkat, mert ez már...ááá...szóval hatványozottan agyborulás. Nála is...náluk is...Hát úgy fejezik be ezt a koncertet, hogy ott testfelület nem marad szárazon
Még egy utolsó „Nézz rám!” és utána összekapaszkodnak meghajolni, „KLN a drog!” mondja Norbi, a Gutti csókot dob meg mutatja, hogy belemásztunk a szívébe, a Józsi integet, Tibi meg meg se bír szólalni-mozdulni, de minden rea van írva az arcára, Laci mosolyog, integet... |
„A Világot a lábad elé...”
(élménybeszámoló a KLN bemutatkozó koncertjéről - 2013. március 23., Pecsa Café)
5. Az Álmodó tudja...
Aztán lemennek a színpadról, mi meg megpróbálunk eljutni az asztalunkig, több-kevesebb sikerrel... Én inkább Tubimami fele szédelgek és sivataglakóként hörgök egy korty víz után, ad is nekem rögtön, életmentővé változik egyből...nem merek túl sokat inni, mert tiszta facsaró víz a hajam, polóm, gatyám, mindenem...na, ott lihegünk vagy tízpercig, közbe összeszedjük a kabátjainkat is... Aztán elköszönünk, Norbitól, majd sorra a Családtól és persze egymástól is. Én kifele menet Tibitől is, meg Guttitól, aki ott áll az ajtóban megint, mint egy testőr, és megköszöni, hogy eljöttünk... Mi köszönjük, ti drágák, hogy ennyire profin jók vagytok, gondolom magamban, de kimondva az lesz belőle, hogy „Vigyázzatok nagyon egymásra...” És igen, az Ildihez is odamegyek, még így ismeretlenül is és megköszönöm neki...még puszit adni is engedélyt kérek...először nem érti, hogy mi van, de aztán megmondom, hogy honnan jöttem ide, csak ma, ezért a koncertért..és akkor már megérti...Évának pedig megköszönök mindent és megígérem, hogy legközelebb biztosan leülünk majd egy jót beszélgetni...
Mire elérek az ajtóig, rájövök, hogy a pulcsimat nem vettem föl, úgyhogy ledobálom magamról a nagykabátot, fölhúzom a pulcsit, visszaveszem a sálat, nagykabátot... Seneva jön kifele, csak néz, hogy mifene... Áááá, semmi, csak még nem értem vissza a földre
Megyünk, Silu, Rafi, Seneva meg én, de ki tudja merre...Vagy háromszor megállunk megtárgyalászni, hogy akkor most kisföldalattival menjünk innen odáig, vagy mégiscsak a villamossal attól addig, vagy mégse...Nekem a kék is sárga, úgyhogy csak annyit kérek, hogy én hadd mehessek Senevával, arra, amerre ő... (tudja a maradékagyam egykishányada, hogy kibe kell nekem kapaszkodni...) Na vagy ötszöri erre-arra lődörgés után végre sikerül eldöntsük, hogy Silu marad a hosszújáratú vilamosnál, ami a legközelebb viszi a házhoz, Rafi megy kisföldalattival, mert neki meg az nem kerülő, Seneva meg én villamosozunk egyet és utána metró erre meg arra.
Szeljük a havas éjszakát és én csak hajtogatom Senevának, hogy :Te csak mondd meg, mikor leszállsz, hogy én milyen nevű megállóba kell leszálljak, hogy a 3-as kékmetrót megkapjam. De csak a megállónak a nevit mondjad, a többit megnézem a táblán... Seneva nem bir hinni a szemének, hogy ennyire nem vagyok még magamnál... Végül megemberlem magam és viszonylag normálisan közlöm, hogy nyugi, meg fogom találni. És tényleg megtalálom (nem is hittem volna ) És elérem a buszt is és már éjfél után egy kicsivel otthon vagyok, gyorsan fölhívom a Silut, hazaért ő is épségbe. Irok egyet a falra, hogy mindenoké, kieszem a fél hűtőt és éjjel kettőre már ágyban is vagyok, mint egy rendeskislány.
És másnap még vár rám egy gyönyörű délelőtt a családban és egy gyönyörű délután ... Bora visz ki a buszhoz, előtte még kávézunk egyet a Lurdy-házban és én nagyboldogan elmesélem az egész tegnapi napot neki, utána meg megvárom türelmesen, amíg lefotózza az összes színes díszlepkét... a busz is rendes, megvár...ámbár idejében, pár perccel indulás előtt odaérek, hiszen Bora odáig visz...És másnap már itthon, a fenyvesek között nézem a havat és délbe fél 12-re be is érek az iskolába és úgy fölsuhanok a könyvtárba, hogy nem is veszik észre, hogy csak most jöttem meg...
És aztán csak ülök a számítógép előtt, nézem a képeket és el kell teljen még vagy két nap, amíg a testem, a lelkem meg az agysejtjeim úgy döntenek, hogy ők mégiscsak egyben alkotják a Dodinak nevezett képződményt és „hazajönnek” mind az egészen „hozzám”.
Ahogy telnek a napok, lesimulnak odabent a hangok, szavakká lesznek és elkezd íródni bennem a történet...Hogy mért várok mégis? Épp nincs időm írni...Hogy mért várok mégis? Épp mennem kell most...Mennyi „véletlen”... megsokasodnak megint körülöttem, amióta hazajöttem...
És tudom, én sem vagyok már ugyanaz. Egyikünk sem ugyanaz. Valami meghalt. Valami új megszületett. A főnixmadár kibontotta tűzszínű szárnyait.
SZABADON SZÁLLJ...mondom a dallal, örökkébeírott áldásom kísér.
És amikor leütöm az utolsó betűt a mai történet végén, már Húsvétvasárnap reggele van. Az Álmodó is tudja, hogy a feltámadás megérkezett. Áldott Ünnepeket!
2013 március 23 – március 30 Budapest - Sepsiszentgyörgy |
[56-37] [36-17] [16-1]
| | |
|
|
|
Király L. Norbi blogja |
|
|
2014.06.02. 13:10
2014.05.07. 22:17
| | |
|
Koncertek, egyéb események |
|
2024. November
| H | K | S | C | P | S | V | 28 | 29 | 30 | 31 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 01 |
|
|
| | | |
|
Az oldal támogatói |
|
Legújabb kreditfeltöltő Támogatóink:
Seneva
Desiree
Nyerges
Akela
VargánéZsuzsa
Nene
Zsóka
Tubimami
Újabb kreditfeltöltő Támogatóink:
Silu, Nyerges, Rafael
Rya, Seneva, VargánéZsuzsa
Cserzsóka51, Vandavivi, Timi76
Szelen, LadyDiana, TNori89
Bogi, Anikó, Desiree
Margaréta, Tubimami, Andal
Dondenene, Tubibabi, BZsuzsi
Tücsike
Korábbi Támogatóink:
Csillag, Stella, Makifej
Niki1215, Marcsi65, Baranyfelhobodorito
Telaviv, Varganezsuzsa, Nyerges
NETboszi, Silu, Akela51
Timi76, EzjuLájkit, Seneva
Rannien, Rocknagyi70, Nebraska
Emy
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum