Edelény 2011. 11. 19.
Az történt, hogy a csapatból többen összefogva kihasználták bailey’s-kávé okozta akaratgyengeségemet, s rávettek, hogy így, egy teljes hónap elteltével, írjak már beszámolót a szépséges-szagos Edelényi fellépésről, mert elmulasztottam.
Pontosabban halványan jelezték, hogy más módja is van a beszámolónak; az élőszó.
Inkább leírom, jó??? – nyöszörögtem.
Mind tudtunk a fellépésről, s e tudást követte a felismerés: Edelény borzalmasan messze van!, majd a kétségbeesett jajongás: Nem tudunk elmenni, nincs buszunk, kocsink, talicskánk, még egy árva rollerünk sem, ami odaröpíthetne minket.
A fellépés előtti utolsó – vagy azelőtti – nap Norbink írt néhány csalogató-hívogató mondatot. Erre Boszi felkapta a fejét, indult a benzinkútra tankolni, közben szétválogatta a kimenő postáját; Silu, Tücsi, Seneva és én ujjongtunk, mikor megláttuk emilt.
Találkozásunknak mindenki örült: könyökölve merengő angyalok mosolyogtak ránk, egy fülbevaló pedig vidáman lengedezett a szélben.
Kicsi kocsink végigpöfögte az utat, a benne ülő ötösfogat meg végigröhögte.
Eltelt néhány száz év, és meg is érkeztünk valahová, ahol volt pár épület, pár fa. Seneva kászálódni kezdett, hogy útbaigazítást kérjen valakitől, ekkor észrevettük, hogy ott állunk úticélunk előtt. Kis csavar-kanyar után előmásztunk az autóból, majd birtokba vettük a helyet. Csakhogy az már erősen birtokolva volt az edelényi ifjúság 70-80%-a által. Engem a hely és a vendégsereg emlékeztetett egy könyvtárra. Hősiesen végigdzsaltunk a hodályon, a színpadhoz legközelebb eső helyre, ami egy 120 fokos forróságot árasztó konvektor közelében volt. Kis ideig párolódtunk, majd elindultunk a ruhatárba, hogy levetkőzhessük a kabátokat magunkról. Én ott egyetlen embert sem láttam, meg hát inkább nem hagynánk ruháinkat egy szellemjárta helyen. Kicsit büdös is volt.
Tébláboltunk, aztán kimentünk cigizni. Míg mentünk, kicsit büdösből nagyon büdös lett, de mi mentünk. A hátsó udvar volt bűnözésre kijelölt hely, meg még a vendégwc is ott volt. Egy szorosan lelakatolt ajtó, egyébként meghitt, barátságos helynek tűnt, boldogan lehetett benne rosszul az ember.
Tücsit kezdte maga alá gyűrni a sárgaság, zöldség, minket a visítva röhögés. Megállapodás született: egy csepp folyadékot sem viszünk be drágaszép szervezetünkbe, mert ha jön a folyamat, erre a helyre kéne vonulnunk.
Visszatámolyogtunk, és a színpad melletti ablakmélyedésbe lecuccolva – mely ablak lifegő kartonpapírral volt leragasztva – kilötyögtünk a színpad elé. 80 évvel ezelőtti zenéket játszott (egyáltalán nem volt kellemetlen, legalábbis nem mindegyik) a dídzséj, amire a többiek táncoltak, én meg lézengtem és fotóztam. Jaj, és Mizu is volt, boldogok voltunk, hisz olyan ritkán hallhatjuk!
Végignéztük a helyi Casanova – vagy nemtudomki – produkcióját, felugrott a színpadra, és mivel komolyan elhitte magáról, hogy ő egy jó pasi, akiért a nők meg fognak őrülni, olyan magánszámot adott grátisz… tényleg megőrültünk, csak nem érte, hanem tőle.
Casanova ráparancsolt magára, abbahagyta zabáljatok fel! táncát, és végre megjelent az ismerős arcocska, a csillogó szempár! Kaptunk Tőle egy mosolyt, majd uralma alá hajtotta a színpadot és meghódította az embereket.
Mindenki imádta, együtt énekelt, tombolt Vele a közönség! Még most is elképedek rajta, micsoda varázsa van, hogy el tudja csavarni az emberek fejét és szívét!
Sajnos hamar vége lett, rohantunk a cuccainkért, majd ki a bejárat elé. Ácsorogtunk, amikor jött egy ember, paróka volt a fején, hosszú, szőke lobonc. Olyan Rokkerzsoltis, mert imádja az előadót, vagy minek nevezzem. Kicsit rizsázott, minden elismerése a miénk, stb. stb. Aztán jött Norbi, berohant egy másik helyre a kabátjáért, majd odajött hozzánk. Mondta, hogy … nahát, eljöttetek?! (egészen más szavakkal)
Laci kísérte, a sofőrje, egy kedves, szimpatikus ember. Felajánlotta, hogy ha úgy 50 m-rel arrébb megyünk, odahozza Norbit kocsival, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni. Mert a helyiek körbeállták egy páran a bejáratnál, és fotót akartak, beszélgettek Vele.
Így is tettünk, és pár perc múlva Siluval és Senevával karonfogva jött Norbi. Nagyon kedves volt, sok minden szóba került, nevetgéltünk, poénkodtunk, el is repült az a kis idő. Búcsúzáskor mindenkit megölelt, megpuszilt. Beugrott az autóba, dudáltak nekünk, és elporzottak.
Valósággal repültünk a kocsiig, olyan boldogok voltunk!
A hazafelé út már nem tartott évszázadokig, vagy lehet, hogy igen, de mi – Silu, Tücsi és én – mint három Csipkerózsika, végigaludtuk az utat. Egyszer álltunk meg, egy benzinkúton, aztán tűztünk tovább.
Boszi nagyon drága volt, hazáig vitt mindenkit!
Ez volt az Edelényi ötök akciója!!!
|